Magyar Blog gyűjtemény 5804124441533822

Follow Us

2016. szeptember 25.

Tiszlavicz Mária a romantikus krimiíró.

Üdv minden kedves látogatónak! Ez egy írói blog, ahol saját, és más írók műveibe pillanthattok be. Egzotikus tájak, különleges emberek, izgalmas történetek. A blog jobb oldalán, a képekre kattintva régebbi írásokat is megtalálhatóak. Jó olvasást kívánok! Egri Zsanna





A fotóslány

A térde fogott meg először, ahogy ott állt a fűben, maga elé engedve a véres fényképezőgépet. Gyönyörű, formás térdkalácsa volt, teljesen magára vonta a figyelmemet, kizárva minden mást a fejemből.

A varázst az egyik járőr kemény hangja űzte el.
– Ő találta meg a holttestet, nyomozó.
Kelletlenül biccentettem neki, majd a fotós lány elé léptem. Bemutatkoztam, mire elszakította a tekintetét a halott körül tevékenykedő alakokról.Sötét szemében könnycsepp csillant.
– Elmondaná nekem, hogyan találta meg a… fiút? – kérdeztem.
– Kijöttem fotózni, mert olyan szépek a fények napkeltekor.
– Hány órakor ért ki?
– Úgy egy órája, fél hét körül.
– Mit csinált?
– Végigjöttem az ösvényen, majd felkapaszkodtam oda a magaslatra – bökött a domb teteje felé. – Onnan nagyon szép a kilátás. De megcsúsztam… le, egészen az ösvényig. A földre estem, vártam, hogy a fényképezőm csattanjon a köveken… de máshova esett… bele a…Akkor láttam meg őt…
Suttogó hangjait elnyomta a járőrök és helyszínelők beszéde.
– Látott valakit a közelben? Akár ott fent, akár az ösvényen idefelé jövet…
– Senkit.
Szaporán megrázta fekete fürtjeit, mire olyan illat csapott meg, mint amilyen eső után a lekaszált mezőnek van. Szeretem az eső illatát. Aztán gondolatban megszidtam magam, amiért elkalandoztam.
A fotós lány tekintete visszavándorolt a halott fiú felé. Úgy bámulta, mintha a pillantásával fel tudná támasztani.
– Ismerte?
– Most láttam életemben először…
Túl gyorsan válaszolt, gondoltam.
A lány a halottat nézte, én a szemtanú arcát. Éreztem, hogy nem minden szava igaz, csak még azt nem tudtam, miben hazudik. Egy zacskót húztam elő a zsebemből.
– El kell kérnem a fényképezőgépét, hogy meg tudjuk vizsgálni.
Újból rám vetette riadt szemeit. Nem szólt, csak még szorosabban markolta a gép pántját.
– Vigyázni fogunk rá, ígérem. Hamar visszakapja…
Nem vártam válaszra, belecsúsztattam a masinát a zacskóba, majd a csomagot átnyújtottam az egyik technikusnak. Aztán a tekintetem lejjebb vándorolt, és megint azon kaptam magam, hogy a lány lábait bámulom.
***
– Talált valami használhatót? – kérdeztem a technikustól a laborban.
Az óra mutatói már a tizenkettőt közelítették, de nem éreztem magam éhesnek, pedig ma még egy falatot sem ettem. Vajon a lány evett valamit, mielőtt kiment a dombra fotózni? Majd megkérdezem tőle… de csakis az után, hogy feltettem még neki a kérdéseimet az üggyel kapcsolatban! – állítottam le kósza gondolataimat.Vagy maradj csak a hivatalos dolgoknál!
Közben a technikus megvető pillantást küldött felém. Tudtam, hogy útban vagyok neki és csak fárasztom a kérdéseimmel.
– Már épp értesíteni akartam, de ha már erre járt… – morogta.
Hazudik. Ha rajta múlna, csak késő délután szól, hogy talált valamit. A munkaidő lejárta előtt egy perccel.
Aztán a technikus rátenyerelt az asztalra, és egy fokkal engedékenyebben nézett rám.
– Az biztos, hogy nem a lány fényképezőgépével ütötték le a fiút. A gép ugyan megsérült és rajta van az áldozat vére is, de nem érte akkora erőhatás, amekkora képes betörni egy koponyát.
– Aha. Értem.
Majdnem kiszaladt a számon, hogy ez nagyszerű.
– Az orvosszakértő szerint nem a halántékát ért ütésbe halt bele – folytatta a technikus. – Valószínűbb, hogy attól az ütéstől csak megtántorodott és leesett a dombról a köves ösvényre. Ahol megtaláltuk, ott verte be a sziklába a tarkóját. Halálos esés volt.
– Leesett, mint a lány… csak ő kevésbé volt szerencsés – motyogtam.
– Tessék?
– Nem fontos – ráztam meg a fejem.
A technikus egyre furcsábban nézett rám. Álltam a pillantását, legalábbis reméltem, hogy sikerült közömbös arccal megkérdeznem:
– Van még valami?
– Ó, hogyne. Ezzel a kővel ütötték le – emelte fel az asztalról az említett öklömnyi kődarabot. – Rajta van az áldozat vére, hámsejtek és hajszálak. A hajszálak mikroszkóposan megegyeznek a halott hajszálaival. De van még itt valami…
Elhallgatott, mire idegesen kifakadtam:
– És elmondja vagy kérvényt nyújtsak be?!
Sosem értettem, miért mindig a legfontosabbat hagyja a végére. Ő már csak ilyen fickó volt. Sértődötten villant a tekintete a szemüveg mögött.
– A kő másik oldalán is találtam vért. De az nem az áldozattól származik…
– Talán azé lehet, aki lesegítette azt a szerencsétlent a dombról – jegyeztem meg, nem törődve a technikus rosszalló pillantásával, amiért belevágtam a szavába. – Tudnak belőle DNS-mintát venni?
– Természetesen! De ha nincs mivel összehasonlítanunk…
– Csak vegyenek belőle mintát – intettem le. – Majd én szerzek referenciamintát, mihelyt akad egy épkézláb gyanúsított, és akkor összevetheti kedvére…
A technikus olyan szemekkel vizslatott, mint aki nem érti, miért vagyok még ott. Én sem értettem. Vissza kellett volna mennem az irodámba, ahol a fotós lány várt rám a gyönyörű, gömbölyű térdeivel, a formás vállaival és az eső illatú hajával. Még be kell fejeznem a vallomása rögzítését, és talán megvigasztalhatnám, de leginkább meg kellene keresnem a kövön talált vér gazdáját… Mégsem mozdultam. Próbáltam olyan arcot vágni, mint aki erősen töpreng valamin.
– Ennyi, nyomozó – zárta le a beszélgetést a technikus.
Meg voltam róla győződve, hogy legszívesebben kipenderítene a laborjából.
– Köszönöm! – biccentettem felé, majd sarkon fordultam.
Vegyes érzésekkel tértem vissza az irodába. Megcsapott az eső illata. Még mindig nem tudtam, miben hazudott nekem a lány, és egy részem nem is akarta ezt kideríteni. Megijedtem a gondolattól.
Próbáltam nem bámulni a lányt, de nem ment. Igyekeztem bármi olyan kérdést feltenni, ami előrébb vihetné az ügyet, de a gondolatok kifolytak a fejemből.
– Kér egy kávét? Vagy teát? Esetleg valami harapnivalót…?
Idióta kérdés volt, tudom.
– Egy teát elfogadnék, köszönöm.
Vörös volt a szeme. Teljesen kikészült attól, hogy reggeli fények helyett egy holttestet talált.
Sutának éreztem magam, amint egy pohár gépi teával a kezemben visszamasíroztam az irodába. A lány elvette az italt, belekortyolt, majd letette az íróasztalom szélére.
Leültem vele szemben, és azt kívántam, bárcsak hosszabb lenne a szoknyája, vagy nadrágot viselne.
– Nagyon megrázta az eset?
Már megint nem azt kérdezem tőle, amit kéne. Haragudtam magamra, és csak azért is elfordítottam a fejem az arcáról.
– Még nem láttam halottat – suttogta.Aztán felemelte a fejét, és szinte kirobbant belőle a kérdés. – Maga sok halottal találkozott már?
Muszáj volt visszanéznem rá, annyira megdöbbentett a kérdésben megbújó nyugtalanság. Valami megfoghatatlan fény költözött a lány szemébe, mintha tartana tőlem. Sőt, egyenesen félne. Rettegne. Nem akartam, hogy féljen tőlem. Valami olyasmit motyogtam, hogy akadt már dolgom néhánnyal, és reméltem, mindeközben sikerült barátságos arcot vágnom.
– Meggyilkolták őket?
– Akadt olyan is.
– Elkapta a tetteseket?
– Igen.
Bíztam benne, nem tűnök nagyképűnek. Nem akartam, hogy a lány rosszat gondoljon rólam. Egy tökfilkó vagy, mondtam magamnak, és kénytelen voltam egyet érteni.Foglalkozz már azzal az istenverte üggyel! Neked kéne őt faggatni, és nem fordítva!
– A fiú a domboldalból – kérdezett tovább a lány –, az ő gyilkosát is el fogja kapni?
Nem válaszoltam neki. Összeszűkült szemmel néztem rá, és most először nem éreztem arra késztetést, hogy a lábát vagy a dekoltázsát bámuljam. Egy szóval sem említettem, hogy a fiú gyilkosság áldozata lett.
Megcsörrent a telefonom. Rápillantottam a kijelzőre, majd intettem a lánynak, hogy várjon, és halkan szóltam a készülékbe.
– Máris megyek.
A lány egy fanyar mosollyal vette tudomásul, hogy megint magára hagyom. Az ablak felé fordult, arca feszült és ideges volt. Kezébe vette a poharat, és egy hajtásra megitta a teát.
– Itt van az áldozat híváslistája – nyújtott felém egy papírlapot a titkárnő a szobájában. – Erről a számról nagyon sokszor hívták, és rengeteg sms-t küldtek neki. A fiú a hívások többségét nem fogadta.
– Kié a szám?
– Mindjárt kiderül, már lekértem a nevet a szolgáltatótól. Nézze, nyomozó, a legutolsó sms-t.
– Halott vagy! – olvastam hangosan. – Te is meg a kurvád is! – Átfutottam az elmúlt napok üzeneteit is, de csupa hasonló sorokat láttam.– Vajon mit vétett ez a fiú az illető ellen?
– Szakított vele. Ezt az üzenetet, itt, négy hónapja kapta ugyanarról a számról.
– Veled álmodtam. Megint megcsókoltál, édes volt. Hiányzol! Aláírás nincs. Valaki nem tűrte, hogy elhagyták, és a fiú talált egy új barátnőt…
A faxgép berregni kezdett, majd kiköpött egy oldalt. A titkárnő rutinosan felkapta és az orrom alá dugta. Egyáltalán nem tetszett, amit a papíron láttam.
Felmarkoltam az oldalakat, és elindultam az irodám felé.
A fotós lány az italautomata mellett állt a folyosón. Végül is nem mondtam neki, hogy maradjon az irodámban. Megtorpantam, és csak néztem, mit csinál. A lány feszült arccal figyelte, ahogy a takarító tiszta, fehér szemeteszsákot rak a kukába. Engem nem vett észre. Azt kívántam, bárcsak ne látnám a térdét. De a szoknyája nem lett hosszabb az elmúlt tíz percben.
A lány beletúrt a hajába, egy hajszál ráakadt a gyűrűjére. Bosszús arccal kiszabadította az ékszerből, és a sötét hajszál a szemetesben landolt. Aztán sípolt az automata, mire a lány kivette a poharát, és visszasétált az irodámba.
Követtem. A térdhajlata még izgatóbb volt, mint a térde. A csípője lágyan ringott előttem. Nem tudtam levenni róla a szememet. Megvártam, amíg leül az asztalhoz, majd beléptem és valósággal bezuhantam a székembe.Lassan toltam a lány elé a híváslistát meg a zaklató telefonszámhoz tartozó adatokat.
– Miért mondta, hogy nem ismerte az áldozatot?
A fotóslány szemei a papírokra tapadtak. Aztán hosszú percek múlva megremegtek az ajkai, mintha csak pillangó szárnya libbentette volna meg őket. Mikor megszólalt, könnyek peregtek az arcán.
– Nem úgy gondoltam! Csúnyán elhagyott… összetörtem!
Önkéntelenül fészkelődni kezdtem.
– Nem a hajnali fényeket akarta lefotózni… Mi történt a dombon pontosan?
Vártam, hogy beszélni kezdjen. Az igazat akartam tudni, ugyanakkor féltem attól, amit mesélni fog.
Hülye vagy, mondtam magamnak.
– Szeretem a hajnali fényeket… – kezdett bele tétován. –Aztán eszembe jutott, hogy minden reggel arra fut, szóval odamentem én is.Beszélni akartam vele. De… már ott feküdt, a földön! Letérdeltem hozzá, az sem érdekelt, hogy a fényképezőm leesett, bele a vérébe…Szólongattam, de nem válaszolt!
Görcsösen felzokogott. Tétován előhalásztam egy zsebkendőt, és átnyújtottam neki. Fuldoklott a sírástól, miközben elvette. Akkor figyeltem fel a tenyerében megbújó piros foltra.
– Mi történt a kezével?
Megdermedt. Még a könnyein át is láttam, hogy riadtan néz rám. Egy pillanat alatt bizalmatlan lett.
– Hol?
A hangja furcsán megbicsaklott.
Nem akartam megszólalni, de ráböktem a tenyerére.
– A hüvelykujja tövénél.
Ökölbe zárta a kezét.
– Megvágtam egy fotópapírral. Tegnap.
Farkasszemet néztünk. Tudta, hogy tudom. Nem akartam tudni, amit tudok, de már nem volt visszaút.
– Itt várjon! – sóhajtottam, majd miután bezártam magam mögött az üveges ajtót, intettem az egyik kollégámnak, hogy tartsa szemmel a lányt.
Az italautomata mellé léptem. Szerencsém volt, a szemetes alján csak a fekete hajszál tekergett. Előhúztam egy tollat, és óvatosan rátekertem a hajszálat. Olyan volt, mint egy gyökerestől kitépett, törékeny fűszál az eső áztatta mezőről.
Előhalásztam egy zacskót a zsebemből és beleejtettem a hajszálat.
Lassú léptekkel hagytam el az épületet, mert nem akartam elérni a laborba soha, mégis elszántan mentem előre. A szememet nem vettem le a hajszálról.
Az alacsony épületben egyenesen a technikushoz léptem.
– Itt a referenciaminta a DNS-hez – nyújtottam át a hajszálat. – Hasonlítsa össze a kövön talált vérrel! Most!
– Nagyon gyorsan talált mintát… Megalapozott a gyanúja? – nézett rám szemrehányóan, miközben levágta a hajszál gyökerét. A hajszál többi része a zacskóban maradt.
– Megvárom itt az eredményt.
– Egy darabig el fog tartani…
– Megvárom! – ismételtem meg, és azt kívántam, bárcsak megfoghatnám a hajszálat. A tincset, amiből kiesett. A sűrű hajkoronát. Végigsimíthatnám a gömbölyű térdeket, a ringó csípőt, a formás vállakat…
Megráztam a fejem. Ne ilyenekre gondolj, inkább zárd le ezt az ügyet minél hamarabb! – torkoltam le sóvárgó énemet. Akkor legalább minden visszatér a normális kerékvágásba…
Egy örökkévalóságig tartott, mire felvillant a monitoron az eredmény. A szívem kihagyott egy ütemet. Szó nélkül sarkon fordultam, és visszamentem az irodámba.
A lány a fotelban aludt. Szoknyája felcsúszott, és egy teljes percig csak bámultam őt. Csodaszépnek láttam. Aztán leguggoltam, hogy egy magasságban legyek vele. Nem volt szívem, de fel kellett ébresztenem. Óvatosan kinyújtottam a kezem a térde felé.
Azonban mielőtt megérinthettem volna a puha bőrt, a lány kinyitotta fekete szemét, és egyenesen rám nézett. Feneketlen mélységes hófehér szépség ragyogott rám egyszerre.
– Miért hazudott? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt, csak mereven bámult engem. Most már nem volt sem riadt, sem ideges.
– Baleset volt, igaz? Utána ment, kérdőre vonta, ő visszautasította, maga dühös lett.
Sötét szeméből villámok csaptak felém. Azt kívántam, bárcsak porig égettek volna, de életben maradtam. Nem akartam folyatni, de a szavak kicsúsztak a számon.
– Megragadta a követ… aztán ő megcsúszott…
– …és aztán nem kelt fel többet… pedig lesiettem mellé, szólongattam… – sóhajtotta lemondóan,én mégis úgy éreztem, könyörög. Felegyenesedett, és felém nyújtotta mindkét karját.
Gyönyörű csuklód van, futott át az agyamon. Menj, fuss, menekülj!
Ujjaim hozzáértek a porcelánbőrhöz, miközben rácsuktam a bilincset.

Tiszlavicz Mária

Zene-, irodalom- és művészetkedvelő családban nőttem fel. 2012-ben a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán szereztem orvosi diplomát. Jelenleg férjemmel és kislányunkkal Székesfehérváron élünk.
Mihelyt megtanultam írni és olvasni, a papírra rótt szavakba rejtett értékek, még ha olykor háttérbe is szorultak, az életem részeivé váltak. Szerettem fogalmazni és álmodozni – idővel ez a két kedves elfoglaltság észrevétlenül összefonódott. Pontosan már nem tudnám megmondani, mikor kezdtem el az első könyvem sorait papírra vetni, de az biztos, hogy hosszú évek teltek el az nyitómondat megszületése és a regény megjelenése között.
Számomra az írás kemény munka, ugyanakkor kikapcsolódás is egyben, mely közben számtalan dolog motivál. Fő célom az olvasóim szórakoztatása, szándékom újat, izgalmasat, érdekfeszítőt, pihentetőt, esetleg megrendítőt adni nekik. Álmaimat és vágyaimat egy őszinte íróhoz méltóan az alkotásaimon keresztül szeretném bemutatni, remélve, hogy írásaimmal nyomot hagyhatok.
Az írás mellett nagy figyelmet fordítok a kortárs, első sorban magyar írók munkásságra. Szívesen olvasom a modern irodalom mellett a klasszikusokat is. Leginkább a romantikus történeteket és az akciódús krimiket kedvelem, ezért legszívesebben ezekben a műfajokban alkotok.
2016 januárjában az Írnom kell! blog „Miért?”pályázatára beküldött Zártosztály c. művemet a zsűri különdíjjal jutalmazta. Ugyanez év tavaszán Élő irodalom – Élő könyv Műhely „Kurtakrimi” kötetébe bekerült Belső méreg c. novellám.
Első könyvemet„Őrangyalom!”címmel 2015-ben adtam ki a Publio Kiadó jóvoltából. Második publikált munkámat hat írótársammal együtt írtuk. Ez a mű „Egy őrült történet” címen jelent meg, szintén a Publio Kiadó self-publishing kiadásában, 2016 áprilisában.
Mára az írás a mindennapjaim elengedhetetlen részesévé vált. Az alkotás mellett igyekszem tovább képezni magam az írástechnika, valamint a könyvmarketing terén, hogy még jobban megfeleljek a jelen kor olvasói igényeinek és elvárásainak.

Megvásárolható


Őrangyalom - idézetek




A lány kapálózni kezdett, de nem érte el a támadóját. Kétségbeesetten próbált emlékezni, mit tanult önvédelemből kick-boksz edzésen, de konstatálnia kellett, hogy az egész hülye hadonászás semmit sem ér a való életben.

A piszkos barna autó még mindig pár méterre állt tőlük. Az egyik férfi furcsán megmozdult az anyósülésen. Letekerte az ablakot, és valamit kidugott rajta.
Gina szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Feküdj! – kiáltotta, miközben az ülésre rántotta Collint.
A következő pillanatban golyózápor törte át a hátsó szélvédőt.

Csak álltak és szép lassan egymás ölelésébe fonódtak. Collin utat akart engedni leláncolt érzelmeinek, Gina mindent megtett, hogy visszatartsa vágyait. És mégis egyre közelebb húzódtak egymáshoz.

…Jim lazán letelepedett a földre, miközben folytatta. – Abban majdhogynem teljes mértékben biztosak vagyunk, hogy Collin szereti Ginát, méghozzá úgy szereti, ahogy gondoljuk, hogy szereti.
– Ezt jól megmondtad – biggyesztette a száját Paul. – És Gina is úgy szereti, ahogy gondoljátok, hogy szereti?

Collin végre megmozdult és átölelte Ginát. Szorosan egymáshoz simultak.
– Te vagy az én őrangyalom, Gina.

A tengerparton szaladtak, mezítláb a homokban. A nap éppen felkelt, tündöklő arany fénybe öltöztette a lányt. Collin szinte repült a vágyai után.

A balzsamos éjszaka kavargott körülöttük – vagy csak a pezsgőnek volt ilyen bizsergető hatása? Most nem számított. Gina szinte önkéntelenül kapaszkodott a kék szempárba. Nem tudott és nem is akart másra gondolni. Egész testével érezte a fiú testét, ahogy táncoltak. Szíve csordultig telt örömmel.

– Gina leendő pasijának a következőknek kell megfelelni: legyen hűvösen logikus, mint a Star Trekes Spock, sármos és udvarias, mint Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből, ugyanakkor legyen laza és humoros, mint Han Solo, és, ezek szerint, legyen még vagány, kemény csávó is, mint az a Dean!…
…Elsőnek Sam szólalt meg: – Hát, ilyen férfi szerintem nincs.


Tiszlavicz Mária: Őrangyalom! (részlet)

Publio Kiadó, 2015.

Kellemes hangulat uralkodott a vacsora alatt. Az étel ízletes volt, az asztaltársaság filmekről, divatról, autókról beszélgetett. A Gina gyomrában lévő görcs szép lassan oldódni kezdett, és olykor ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
Collin gyakran pillantott partnernője felé. Ilyenkor mindig összemosolyogtak. A fiú egyszer megfogta a lány kezét az asztal alatt. Collin tenyerének melege jól esett Ginának – bátorítóan hatott rá, és az idegesség, melyet kezdetben érzett, eltűnt, és átadta a helyét a vidámságnak. 
Barátja mosolyogva nézte – örült, hogy a lány jól érzi magát. Nem kerülte el a figyelmét, hogy nem egy férfi feje megfordult Gina után. Vacsora közben is akadt mindig egy tekintet, ami hosszasan elidőzött a lányon. Collint mindez nem zavarta, mert Gina nem vett ezekről a pillantásokról tudomást. A lány ragyogása volt ilyen hatással a férfiakra.
Collin véleménye szerint az ő partnere a legszebb a bálon, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltötte el.
A vendégek lassan befejezték a vacsorát, és a párok kezdték birtokba venni a táncparkettet.
– Szabad egy táncra? – nyújtotta a kezét Collin.
Gina megilletődötten pillantott fel rá. Pontosan ugyanaz volt a mozdulat, mint a végzős bál estéjén fent, a tetőn.
– Szabad! – felelte egy mosoly kíséretében és megfogta a fiú kezét.
Átsétáltak az asztalok között, hogy a táncolókhoz csatlakozzanak.
– Te vagy a legszebb! – súgta oda Collin.
Gina röviden felnevetett. Nem szólt semmit, csak a barátja arcát fürkészte.
– Felbukkant már Mr. Darcy? Vagy Mr. Spock?
– Talán! – felelte a lány és sokat sejtetően a fiúra kacsintott.
Collin kérdően felhúzta a szemöldökét.
– Az jutott eszembe, amikor Harrison Forddal beszélgettél – folytatta Gina –, hogy Han Solo sem volt egy rossz pasi.
– Ó, igen? – vágott közbe a fiú tettetett felháborodással. – És mi lesz Darcyval meg Spockkal? Ejted őket?
– Eszembe sincs! Emlékszel, mit mondtam, milyen legyen egy férfi?
– Hogy mennyiben hasonlítson Spockra, és mennyiben Darcyra? Hát hogy is felejthetném el? – mondta savanyúan Collin, de Gina nem törődött ezzel.
– Felveszem a sorba azt is, hogy egy férfi legyen legalább annyira laza és vagány, mint Han Solo!
– Űrhajót ne vezessen?
– Azt nem fontos! – nevetett a lány.
Collin elhúzta a száját.
– Hát, ha ilyen nagy igényeket támasztasz, egyedül fogsz maradni…
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem! – felelte a lány sejtelmes hangon. Még mindig mosolygott, és végül Collin is elnevette magát.
Két tánc között, mintegy pihenésképpen, kisétáltak a hátsó teraszra. Innen gyönyörű kilátás nyílt az öbölre és a tengerre.
Az égen versenyt ragyogtak a csillagok, és a hold sejtelmes fénye ezüstbe öltöztetett mindent.
Gina kikönyökölt a korlátra, és egy ideig csak a tengert nézte. Collin közvetlenül mellette állt – szemét nem vette le a lány arcáról.
– Nagyon szép itt – kezdte a lány. – És nagyon jól érzem magam! Bevallom, kicsit fenntartással kezeltem a bált, de az este felülmúlta az elképzelésemet.
– Miért, mire számítottál?
Gina tétován megvonta a vállát.
– Nem is tudom. Egy bál, ahol mindenki híres, gazdag, népszerű – téged ismerlek, de mégsem tudom, hogyan kell egy ilyen környezetben viselkedni. Nagyon féltem, hogy valamit rosszul fogok csinálni, és szégyent hozok rád.
Collin átölelte a lányt és magához húzta.
– Ha akarnál, se tudnál beégetni! – kezdte finoman. – De ha netán mégis, hát kit érdekel?
A fiú megforgatta a lányt és újból a karjaiba zárta. Táncolni kezdtek a holdfényben.
Gina zavarában lesütötte a szemét, és elfordította a fejét, de azért halkan elnevette magát. Megint úgy, mint sok-sok évvel ez előtt, a mellkasán érezte a fiú szíve dobbanását. Hátrébb lépett és Collin szemébe nézett.
A fiú szeméből áradt a szeretet. Gina nem talált rá más szót.
Csak álltak a holdfényben és nézték egymást. Gondolatok százai, érzelmek ezrei, mint megannyi apró tündér zsongták körül őket.
– Pezsgőt? – lépett melléjük egy pincér, szétrebbentve a pillanatnyi varázst.
– Köszönjük! – Collin leemelt két poharat, majd karját a lány felé nyújtotta. – Sétáljunk egyet. Úgy hallottam, szép a kert.
Gina belekortyolt az italába. Nem szólt semmit, csak bólintott egyet. Óvatosan Collinba kapaszkodott, ahogy lépkedtek lefelé a terasz lépcsőjéről.
Megkerülték a nagy szökőkutat, elhagyták a vidáman beszélgető és nevetgélő párokat, áthaladtak néhány rózsalugas alatt. Az étterem zaja kezdett elhalkulni.
– Milyen képeket vettél meg? – kérdezte hirtelen a lány.
– Majd otthon megmutatom! – felelte sejtelmesen a fiú.
A pezsgő elfogyott, és egy arra járó pincér készségesen elvitte az üres poharakat.
Collin megfogta Gina kezét és céltalanul andalogtak tovább a cédrusok és leanderek között. A hold fénye itt-ott átcsillant a lombok között, az ösvények kanyarjainál gyertyák és fáklyák lobogtak. A zene már csak foszlányaiban hallatszott.
Collin hirtelen megállt egy kis kút mellett. A fák védelmezően borultak föléjük, mégis szabad utat engedtek a holdfénynek.
A fiú óvatosan felemelte a lány kezét és megcsókolta. Gina azt kívánta, bárcsak ne lenne most rajta a kesztyűje. Mégis érezte a fiú ajkainak melegét.
Collin újból magához húzta a lányt – szorosabban, mint eddig bármikor. Lassan táncolni kezdtek.
Gina előre hajtotta a fejét és mélyen beszívta a fiú nyakának illatát. Feje zsongott a pezsgőtől, de ez most nem zavarta.
– Milyen kellemes az illatod! – suttogta halkan. – Mint egy balzsamos, nyári éjszaka.
– Amikor felkerestek, hogy legyen saját illatom – kezdte a fiú –, rögtön tudtam, hogy ilyet akarok. Egy olyan illatot, amely mindig a tetőn eltöltött éjszakákra emlékeztet majd.
– A magnólia fa az udvaron! Meg a sok moha…
– Igen, ezeket akartam. Meg persze az elmaradhatatlan kávét…
Gina felkacagott. Hangja végigsimított mindent a kis téren.
Collin megigézve nézte partnerét. Gyomrában izgatottan repdestek a pillangók.
– Te ihletted a nevét is! – folytatta.
– Én?
– With G.U.N. Vagyis: with Gina – an Unembarrassed Night. Fesztelen beszélgetés egész éjszaka. Hát nem ezt csináltuk mindig is?
– De igen! – mosolyodott el a lány. – És nagyon örültem, hogy amikor visszajöttem Washingtonból, akkor is a tetőn kötöttünk ki, mint régen.
Collin szája is mosolyra húzódott. Határtalanul boldog volt. Nem tudott betelni a látvánnyal – a lány hajával, bőrével, hangjával, illatával. Gina szemei rabul ejtették.
A balzsamos éjszaka kavargott körülöttük – vagy csak a pezsgőnek volt ilyen bizsergető hatása? Most nem számított. Gina szinte önkéntelenül kapaszkodott a kék szempárba. Nem tudott és nem is akart másra gondolni. Egész testével érezte a fiú testét, ahogy táncoltak. Szíve csordultig telt örömmel.
Collin lassan előre hajolt. Érezte, ahogy a szíve a torkában dobogott, és Gina szíve is egyre hevesebben vert – de mindez jó érzés volt. Mélyen beszívta a lány illatát, és még jobban magához szorította.
A világ egy pillanat alatt a feje tetejére állt. Egyikük sem gondolt semmire, csak hagyták, hadd sodorja őket az ár.
Gina lehunyta a szemét. Testét átadta Collin és az éjszaka ölelésének. Megszűnt körülötte a kert, a bál, a világ. Ajkain megérezte a fiú forró leheletét.
– Collin, hát itt vagy!
A hangra riadtan rebbentek szét.
Az ösvényen Jessica közeledett a partnerével.
– Kerestél? – nyögte ki Collin, ahogy visszanyerte hangját. Szája széle legörbült – nem örült, hogy a kolleginája feltűnt a színen.
Gina megilletődötten lesütötte a szemét – Jessica hangja és metsző tekintete megijesztette. Kezében érezte még mindig Collin tenyerét – egymás kezét nem engedték el. Ugyanakkor nem tudta, hogy csalódottság töltötte el belül, vagy más. Szomorúnak kell most lennie, vagy helyes, hogy csalódottságot érez? Vagy csak megkönnyebbült, amikor felbukkant a másik lány?
A színésznő nem zavartatta magát.
– Hallottam, hogy itt leszel te is a bálon, ezért kerestelek.
– Jó – folytatta zavartan Collin. – Ő itt Gina, biztos emlékszel rá.
Gina intett egyet, de Jessica szemmel láthatóan nem foglalkozott a lánnyal.
– Mi újság van veled, Collin? Régen találkoztunk!
– Ő a partnered? Egy filmben játszotok most, ugye? – terelte a szót a fiú.
– Igen, a legújabb filmemben – mondta kelletlenül Jessica. Fintorgott egyet, miközben a kísérője felé intett. – Ő itt Travis.
– Üdv! – köszönt a színész. Látszólag nem vett fel semmit Jessica reakcióiból. – Ha nem gond, én most visszamegyek az étterembe.
Meg sem várta, hogy bárki bármit mondhasson, csak sarkon fordult és otthagyta a három embert a kút mellett.
– Igyunk valamit! – búgta Jessica mézesmázos hangon, majd belekarolt Collinba. Nem foglalkozott sem azzal, hogy a kísérője lelépett, sem Gina jelenlétével.
– Rendben! – adta meg magát Collin. Nem tetszett neki a színésznő viselkedése, az meg különösen nem, hogy semmibe nézte az ő partnerét. – Gyere, Gina, itt már úgyis kezd hűlni a levegő.
Gina is a fiú mellé lépett. Megérezte a fiú kezének melegét, ujjai szorítását, és ez bátorsággal töltötte el.
– Collin mesélte, hogy éneklésre adtad a fejed. – mondta legtermészetesebb, csevegő hangján.
Jessica arcán bosszús árny futott végig. Rájött, hogy nem lesz könnyű leráznia Collin kísérőjét.
– Igen, mivel nagyon jó hangom van! – közölte jelentőségteljesen, majd Collin felé fordult, és a fiú új filmjéről kezdett beszélni. Gináról újfent tudomást sem vett.
Az ösvény két tuja között leszűkült, így már nem fértek el hármasban. Jessica előre lépett, és a lugas után mosolyogva várt Collinra.
Ginának és Collinnak most alkalma nyílt alaposan szemügyre venni a színésznőt. Jessica ruhája enyhén fogalmazva kihívó volt. Az egész lány ezüstös színben pompázott, bár ruháját mintha csíkokból rakták volna össze. Magasított nyaka és a fényes, fekete öv fogta össze gyakorlatilag az estélyinek nevezett valamit. A felsőrész a színésznő mellkasán kacéran szétnyílt, egészen a köldökéig sejtetni engedte a lány formás alakját. A szoknya pedig a legkisebb jóindulattal sem volt szoknyának nevezhető – jó pár széles anyagdarab lengedezett Jessica lába körül, teljes rálátást kínálva a hosszú lábakra. Az összhatást a lány hosszú, ezüst fülbevalója, és a hozzá mintájában tökéletesen illő, extrém magas sarkú, ezüstös szandál koronázta meg. Gina lopva összenézett Collinnal – egy pillantásból tudta, hogy a fiúnak sem tetszik, amit lát. Azonban Jessica frizuráját illetően Gina elismerően bólintott magában. A színésznő valószínűleg festett szőke haja tökéletesen simult a fejére, hogy aztán a tarkójára és vállára loknik százai omoljanak. Remekül passzolt a lány egyéniségéhez.
A hármas szépen lassan visszaért a terembe. Jessica szája gyakorlatilag be nem állt – minden egyes szavát Collinhoz intézte, és a fiú nem tudott kibújni a beszélgetés alól.
– Szerintem az a szerencséd a filmeddel kapcsolatban – taglalta véleményét Jessica Collin legújabb filmjének várható sikeréről –, hogy Brian a menedzsered. Örülj neki, hogy megszerezte neked a szerepet, sokat fogsz még kaszálni. Brian nagyon ért a pénzhez!
– Te már csak tudod, ha ő a bácsikád… – vetette közbe a fiú. Hangja tele volt iróniával, de a színésznő elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Gyakorlatilag ő nevelt fel – folytatta Jessica. – A szüleim túl elfoglaltak voltak, de szerintem jobban jártam Briannel. Szerinte nem lehet időben elkezdeni a pénzzel foglalkozni. Sok mindenre megtanított a pénzügyek terén, és már egész korán elkezdte. Már nyolcévesen tudtam mit kezdeni hirtelen jött két millió dollárral.
Gina homloka ráncba szaladt. Valamiért szöget ütött a fejében ez az utolsó mondat, de nem tudta volna megmondani, miért.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése